„Mindenkit megkérdeznek minden apró részlet ügyében, hogy az egészről ne lehessen véleményük.“
−Raoul Vaneigem
Ha körülnézünk, egy olyan világot látunk, ami felett nem rendelkezünk.
Mindennapi küzdelmünk a túlélésért óriási, folyton váltakozó kulisszák között folyik…
…a természeti katasztrófától a terrorista-támadásig… új diétától új éhínségig… hírességek szexbotrányaitól korrupciós politikai botrányokig… vallásháborútól gazdasági csodáig… a lenyűgöző új reklámtól a kormányt szidó tévés klisékig… a „hogyan légy eszményi szerető“-féle sugallatoktól olyanokig, hogy „hogyan tarsunk vissza szurkolókat a zavargástól“… újabb rendőri túlkapásoktól a még újabb egészségügyi gondokig…
Ugyanazok a folyamatok működnek mindenütt…
…demokratikus és totalitárius kormányokban… óriáscégekben és családi kisvállalkozásokban… a sajtburgerben és a tofuban… az operában, a countryzenében és a hip-hopban… minden országban és minden nyelven… a börtönben, az iskolában, a kórházban, a gyárban, irodatornyokban, háborús területeken és zöldségesboltokban…
Valami az életünket falja, és egyre képeket köpköd róla az arcunkba.
Ez a valami a saját tevékenységünk terméke… a mi óráról órára, hétről hétre, egyik nemzedékről a másikra eladott mindennapi dolgos életünké.
Nincsen cégünk vagy olyan tulajdonunk, amivel pénzt tudnánk csinálni, így arra vagyunk kényszerítve, hogy eladjuk időnket és energiánkat valaki másnak. Mi vagyunk a mai munkásosztály – a prolik.
MUNKA
„A tőke holt munka, mely, akárcsak a vámpír, csak az élő munka kiszipolyozása által él, és annál elevenebb, mennél több munkát szív ki.“
–Karl Marx
Nem azért dolgozunk, mert ezt akarjuk. Azért dolgozunk, mert nem jutunk máshogy pénzhez. Eladjuk időnket és energiánkat egy főnöknek, hogy megvehessük a túléléshez kellő dolgokat.
Összeraknak minket más munkásokkal, és különböző feladatokat osztanak ki nekünk. A munka különféle területeire szakosodunk, és újra meg újra elvégezzük ezeket a feladatokat. A munkában töltött idő nem igazán része az életünknek, inkább holt idő, amit a főnökeink irányítanak. Munkaidőben olyan dolgokat csinálunk, amit a főnök el tud adni. Ezek lehetnek tárgyak, mint például pamuting, számítógép vagy felhőkarcoló, vagy állapotok, mint mondjuk tiszta folyosó és gyógyult betegek, vagy szolgáltatások, mint hogy busszal járhass ide-oda, egy pincérrel vetesd föl a rendelésed, esetleg hogy valaki fölhívjon otthon, hogy vegyél számodra egyébként haszontalan holmikat. A munkát nem az eredményéért végezzük, hanem fizetés ellenében, és a főnök azért fizet nekünk, hogy hasznot húzzon rajta.
Végül a főnökök újra befektetik a pénzt, amit mi hoztunk nekik a konyhára, és növelik üzleteiket. Munkánk mindabban van fölhalmozva, amit a főnökök birtokolnak és adnak-vesznek – a tőkében. Mindig keresik a módját, hogy tevékenységeinket dolgokban tárolják, kutatják az új piacokat, ahol ezeket eladják, és új embereket, akiknek idejükön és erejükön kívül más eladnivalójuk nincs, hogy dolgozzanak nekik. Munkánkért cserébe annyi pénzt kapunk, ami elég a lakásbérletre, ennivalóra, ruhára meg sörre – eleget ahhoz, hogy visszamenjünk dolgozni.
Amikor nem dolgozunk, akkor úton vagyunk munkába vagy vissza, kipihenjük a munka fáradalmait vagy berúgunk, hogy elfelejtsük a munkát. A munkánál csak egyvalami rosszabb: ha nincs munkánk. Ilyenkor hosszú heteket vesztegetünk el munkakeresésre, anélkül, hogy ezt bárki is megfizetné nekünk. Ha van is segélyezés, csak kellemetlenségek árán kapható meg, és összege sohasem annyi, mint a munkabér. A munkanélküliség állandó veszélye miatt megyünk vissza dolgozni minden nap. És a mi munkánk ennek a társadalomnak az alapja. Főnökeink hatalma növekszik, amikor dolgozunk. Minden országban ez az uralkodó erő.
Amikor dolgozunk, a főnökeink és az ő felvevőpiacaik hatalma alatt állunk. Ám egy láthatatlan kéz a munkáéhoz hasonlatos fegyelmet és céltalanságot erőltet életünk többi részére is. Az élet valami műsornak tűnik, amit mi kívülről figyelünk, de befolyásunk nincs rá. A sok más tevékenység is ugyanolyan idegenné, unalmassá és feszültté válik, mint a munka: házimunka, iskolai munka, „szabadidő“. Ez a kapitalizmus.
A MUNKA ELLEN
„A kapitalistáknak ez a rendszer természetesen teljes megelégedésére szolgál. Miért is lennének elégedetlenek? Hiszen meggazdagszanak általa.“
- Alexander Berkman
A munkát nagyon különbözően lehet felfogni, attól függően, melyik oldalán áll az ember. Főnökeink így jutnak pénzhez, hogy még több pénzt csinálhassanak. Számunkra a munka a túlélés nyomorúságos módja. Minél kevesebbet fizetnek, annál kevesebbet keresünk. Minél gyorsabban tudnak minket munkába állítani, annál keményebben kell dolgoznunk. Érdekeink ellentétesek, és állandó harc folyik a főnökök és a munkások között a munkafolyamatban – és a munkára alapozott társadalom többi részén. Minél többet adunk ki lakbérre vagy buszjegyre, annál többet kell dolgoznunk, hogy kifizethessük a bérleti vagy viteldíjat.
A bérek, jutalmak, munkaórák és munkakörülmények aktuális állása, csakúgy, mint a politikáé, a művészeté és a technikáé, ennek az osztályharcnak az aktuális állása. Amikor kiállunk saját érdekeinkért ebben a harcban, megtesszük az első lépést a kapitalizmus aláásása felé.
KÖZÖSSÉG
„Nos, itt az ideje, hogy minden lázadó tudatára ébredjen, hogy „a népnek“ és a munkásosztálynak semmi köze egymáshoz.“
−Joe Hill
Ez a civilizáció mélységesen megosztott. Legtöbbünk idejének nagy részét munkában tölti, és többnyire szegény, míg a tulajdonosok, akik általában gazdagok, igazgatják munkánkat és profitálnak belőle. A tásadalom összes közössége és intézménye ezen alapvető megosztás köré épült. Vannak faji, kulturális és nyelvi elkülönülések és közösségek. Létezik megosztás és közösség a nemek és korosztályok alapján. Van közössége a nemzetnek és az állampolgárságnak, éppúgy, mint ahogy van megkülönböztetés a nemzetek, illetve az állampolgársággal rendelkezők és nem rendelkezők között. Vallások és ideológiák osztanak meg és egyesítenek minket. Összehoznak minket, hogy vegyünk és eladjunk a piacon. Ezen identitások némelyike évezredek óta kísér bennünket. Mások annak egyenes következményei, ahogyan ma dolgozunk. De most mindegyik a tőke körül szerveződik. Mindegyik arra szolgál, hogy a főnökeink könnyebben halmozhassanak fel még többet a mi dolgokban tárolt holt időnkből, és hogy megakadályozhassák azt, hogy ennek a társadalomnak a fő megosztása szétvesse azt. Egy ország szegény lakóit rá lehet venni, hogy azonosuljanak ugyanazon országból származó főnökeikkel, és harcoljanak a más országbeli szegényekkel. Nehezebb a munkásoknak más kinézetű és más nyelvet beszélő munkásokkal együtt sztrájkot szervezni, különösen ha az egyik csoport jobbnak képzeli magát a másiknál. Ezek a megosztások és közösségek visszatükröződnek a munkamegosztásban, és egyszersmind annak tükörképei.
Míg ezeket a választóvonalakat és kizárólagos közösségeket nyomják belénk egyfelől, másik oldalról egy mindenkit magába foglaló emberi közösséget adnak el nekünk. Ez a közösség ugyanilyen képzelt és hamis. Tagadja a társadalom alapvető megosztottságát. Cégtulajdonosok üzemeltetik a kormányt és a médiát, az iskolákat és börtönöket, a segélyhivatalokat és a rendőrséget. Ők igazgatják az életünket. Az újságok és a tévé az ő világnézetüket közvetítik. Az iskolák az ő társadalmuk nemes (vagy szomorú) történelmét tanítják, és különböző fajta munkákra alkalmas végzettek és kiesők tárházát termelik. A kormány az ő társadalmuk zökkenőmentes igazgatásához kínálja szolgáltatásait. És ha minden más csődöt mond, ott a rendőrség, a börtönök és a hadsereg.
Ez nem a mi közösségünk.
ELLEN-KÖZÖSSÉG
„A burzsoázia máig ennyire élő hatalma a proletariátus autonómiájának és szellemi függetlenségének hiányában gyökerezik.“
−Anton Pannekoek
Egymás ellen szerveznek minket, de mi meg tudjuk szervezni magunkat ellenük.
Az osztályról és „a prolikról“ szóló beszéd értelme, hogy ragaszkodjunk azon állításunkhoz, miszerint különböző „közösségekbe“ tartozó emberek lényegében hasonló dolgokat élnek meg, és hogy megmutassuk, hogy ugyanazon „közösségekbe“ tartozóknak tulajdonképpen utálniuk kellene egymást. Ez a létező „közösségek“ elleni küzdelem kiindulópontja. Mikor küzdeni kezdünk a saját érdekeinkért, látjuk, hogy mások ugyanezt teszik. Az előítéletek elhalványulnak, és haragunk a helyes irányba mutat. Nem a megosztottságtól vagyunk gyengék. Gyengeségünk miatt vagyunk megosztottak.
A létező közösségek elveszítik jelentőségüket, mikor tűz alá vesszük őket, és eljelentéktelenedésük által éri őket a támadás. A rasszok és nemek közti megkülönböztetés már nem olyan vonzó, amikor különféle bőrszínű női és férfi munkások együtt harcolnak az osztályellenséggel. És ez a harc még hatásosabb lesz, ha különböző „közösségekből“ jött emberek is bekapcsolódnak.
Nem lesz szükség a kicserélhető dolgok ellenértékére – a pénzre −, ha nem kell az ezekben a dolgokban tárolt munkaidőt mérni. Ez csak akkor lehetséges, ha azért készítünk és csinálunk dolgokat, mert szükségesek, és nem azért, hogy elcseréljük őket. Nem lesz szükség kormányra, ami a társadalmat igazgatja, hogyha a társadalom nem válik szét igazgatókra és munkaerőre – ha az emberek saját maguk intézhetik az életüket. Nem lesz szükség nemzeti és „faji“ közösségekre – és létrejöhet az emberi közösség −, ha a társadalom nem oszlik gazdagokra és szegényekre. E körülmények megteremtésének feltétele a létező körülmények elleni harc.
Ezt a folyamatot, melynek során az életkörülményeink − és ennélfogva a munka, a csere, a határok, a nemzetek, a kormányok, a rendőrség, a vallás és a „fajok“ − elleni harcban alkotunk közösséget, ezt nevezték el egykor „kommunizmusnak“.
POLITIKA
„Minél erősebben kormányoznak bennünket, annál kevésbé vagyunk szabadok.“
−The Alarm (chicagói anarchista újság az 1880-as években)
A politikai tevékenység modellje a kormány. Különböző országokat, régiókat vagy „közösségeket“ képviselő politikusok csatáznak egymással. Biztatnak minket, hogy támogassuk azokat a vezetőket, akikkel a legkevésbé térnek el egymástól nézeteink, és soha nem lepődünk meg igazán, amikor átvernek minket. Egy politikus származhat a munkásosztályból vagy lehetnek radikális nézetei, ez mind nem ér semmit, amint kormányozni kezd. Mindegy, ki van kormányon – a kormánynak saját logikája van. Az a tény, hogy ez a társadalom ellentétes érdekű osztályokra oszlik, azt jelenti, hogy mindig fennáll a veszély, hogy szétszakad. A kormány dolga biztosítani, hogy ez ne történjen meg. Akár diktatórikus, akár demokratikus, a kormány birtokolja a fegyvereket, és szükség esetén be is veti őket saját népe ellen, hogy továbbra is dolgozzunk.
Nem is olyan régen, egy bizonyos országban egy extrém labilis helyzetet úgy tudtak megoldani, hogy államosították az ország iparát, rendőrállamot teremtettek, és az egészet „kommunizmusnak“ keresztelték. A kapitalizmusnak e fajtája kevésbé hatékonynak és rugalmasnak bizonyult, mint a jó öreg szabadpiaci kapitalizmus. A Szovjetunió bukása óta nincs többé Vörös Hadsereg, ami bevonulna más országokba és az említett módszerekkel stabilizálná azokat, és a „kommunista“ pártok világszerte egyszerű szociáldemokratákká vedlenek át.
A munkásosztály politikai pártja önellentmondás – nem mintha egy párt tagsága nem állhatna nagyrészt munkásokból, de azért, mert a legtöbb, amit tehet, hogy hangot ad a munkásosztálynak a politika keretei között. Képviselőinknek azt a feladatot adja, hogy ötleteket szolgáltassanak, miként igazgassák főnökeink ezt a társadalmat – ötleteket, hogy hogyan csinálhatnak több pénzt, és tarthatnak minket ellenőrzés alatt. Akár az államosítást, akár a privatizációt támogatják, több szociális juttatást vagy erősebb rendőrséget (vagy mindkettőt), a politikai pártok programjai a kapitalizmus igazgatásának különböző stratégiái.
Sajnos a politika a kormányon kívül is jelen van. „Közösségek“ vezetői, profi aktivisták és szakszervezetek furakodnak a bérmunkások és főnökök közé, hogy ők legyenek a közvetítők, a tárgyalópartnerek, a kommunikáció eszközei, a képviselők és végső soron a békéltetők. E tisztségeik megtartásáért küzdenek. Ezért aztán ellenőrzött módokon kell mozgósítaniuk a munkásosztályt, hogy nyomást gyakorolhassanak a gazdaságban érdekelt politikusokra, egyszersmind felkínálják az üzleti gépezetnek a dolgozni kész munkaerőt. Ez azt jelenti, hogy fel kell oszlatniuk bennünket, amikor felvesszük a harcot. Ezt néha engedmények kialkudása útján, máskor meg a kiárusításunkkal érik el. A politikusok szavazásra szólítanak, és hogy aztán dőljünk hátra, és hagyjuk a bizalmit a nevünkben egyezkedni; hogy sorakozzunk fel a vezetők és specialisták mögé, belenyugodván egyfajta passzív részvételbe. Ezek a nem-kormányzati politikusok lehetőséget biztosítanak a kormánynak, hogy békés úton tartsa fenn a status quót, és cserébe állásokat kapnak, amelyekből igazgathatják a nyomorunkat.
A politikai csoportosulások bürokratikusak. Általában a munka struktúráit tükrözik, ahol a tevékenységet kívülről irányítják. Politikai specialistákat hoznak létre. Vezetők és vezetettek, képviselők és képviseltek, szervezők és megszervezettek közötti megosztáson alapulnak. Ez nem valamilyen rossz szervezeti taktika eredménye, amit nagy adag részvételi demokráciával lehetne orvosolni. Ez a közvetlen eredménye a politikai csoportok és projektek erőfeszítéseinek – hogy a kapitalizmus egy szeletét igazgassák.
A politikát illetően csakis annak szétverése érdekel minket.
ANTIPOLITIKA
„Az anarchizmus nem valami szépséges utópia, sem elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma.“
–Gyjelo Truda csoport
Amikor felvesszük a harcot az életkörülményeink ellen, egy egészen másfajta tevékenység bukkan fel. Nem keresünk magunknak politikust, hogy helyettünk változtasson a helyzeten. Mi magunk csináljuk, más munkásosztálybeliekkel együtt.
Mikor kitör az effajta munkásellenállás, a politikusok megkísérlik a petíciók, a lobbizás és a választási kampányok áradatába fojtani. Ám amikor magunkért harcolunk, egészen másképp cselekszünk, mint ők. Elvesszük az ingatlanokat tulajdonosaiktól, és a magunk céljára használjuk. Militáns taktikákat alkalmazunk főnökeink ellen, és végül harcba keveredhetünk a rendőrséggel. Olyan csoportokat alakítunk, ahol mindenki részt vesz a tevékenységekben, és nincsenek vezetők és követők. Nem a vezetőinkért, a főnökeinkért vagy az országunkért harcolunk, hanem saját magunkért. Ez nem a demokrácia kiteljesülése. Rákényszerítjük szükségleteinket a társadalomra, anélkül, hogy különösebben vitatkoznánk vele – azokat a szükségleteket, amelyek mindenütt szögesen ellentétesek a gazdagok érdekeivel és óhajaival. Nem áll módunkban egyenjogú tárgyalásokba bocsátkozni ezzel a társadalommal.
A munkásosztály harcainak ezen áramlata: a kormányzaton és a politikán kívül kerülni és ezek ellen fordulni, a saját képességeinken kívül semmi másban nem bízó új szerveződési formákat teremteni – ezt nevezték el egykoron „anarchizmusnak“.
HÁBORÚ
„Perzseljük fel a gazdagok pompás utcáit!“
−Lucy Parsons
Szóval hadban állunk – az osztályháborúban.
Nincs az eszméknek, javaslatoknak és szervezeti stratégiáknak olyan csokra, amely meghozza a győzelmet. Nincs más megoldás, mint megnyerni a háborút.
Amíg a másik oldalnál a kezdeményezés, addig elkülönülten és tétlenül vegetálunk. Életkörülményeinkre adott válaszaink egyéni jellegűek: otthagyjuk a munkahelyünket, olcsóbb negyedekbe költözünk, szubkultúrákhoz és utcai bandákhoz csapódunk, öngyilkosságot követünk el, lottószelvényt veszünk, iszunk és drogozunk, templomba járunk. Ez a világ látszik az egyetlen lehetőségnek. A változásról alkotott minden reményünket képzeletben éljük ki – mindennapi életünkről leválasztva. Minden megy tovább, beleértve minden válságot és pusztulást.
Amikor támadásba lendülünk, elkezdjük felismerni egymást, és kollektívan harcolni. Kihasználjuk azt, ahogyan a társadalom függ tőlünk, azért, hogy szétromboljuk. Sztrájkolunk, szabotálunk, zavargást szítunk, dezertálunk, zendülünk és kisajátítjuk a tulajdont. Szervezeteket hozunk létre, hogy erősítsük és összehangoljuk tevékenységeinket. Új lehetőségek tárháza nyílik meg. Bátrabbá és agresszívabbá válunk saját osztályérdekeink érvényesítése közben. Ezek nem egy új kormányban öltenek testet, és nem is abban, hogy mi legyünk az új főnökök. Közös érdekünk az, hogy véget vessünk annak, ahogyan élünk – és ennélfogva a társadalomnak, amely ezen az életmódon alapul.
Mi vagyunk a munkásosztály, aki meg akarja szüntetni a munkát és az osztályokat. Mi vagyunk azok közössége, akik a létező közösséget szét akarják szaggatni. Politikai programunk a politika szétverése. Hogy ezt elérjük, a mai felforgató áramlatokat addig kell előrehajtanunk, amíg mindenhol teljesen át nem alakítottuk a társadalmat. Ezt nevezték el egykor „forradalomnak“.
[Forrás: www.prole.info]